Krausz Tivadar: A test

A testtel csak a gond van. Etetni kell. Fáj és beteg. Festeni kell a haját. Le kell szívatni a zsírját. Szilikonnal kell kitömni az ajkait. Lézerrel kell eltüntetni a ráncait. Abortuszra kell vinni. Hormon készítménnyel kell fölgyúrni az izomzatát. Kokainnal kell leszálkásítani. Időnként venni kell neki egy ellenkező avagy azonos nemű, netán hímnős testet szexuális kéjelgés céljára. S ez mind-mind pénz és pénz! Hogy e szüntelenül fokozódó nyomást kibírja, időnként jól be kell rúgatni az öntudatlanságig. Mese nincs, a testet mindenképpen el kell adni rabszolgának. Keressen pénzt, ha falni akar! Mert ugye test dolgában még az is teret ad az anyagelvűségnek, aki azt vallja, hogy idealista. Itt van ez a Jacko gyerek, ennek aztán van pénze a testére – az ő esete is mutatja: a testtel lehetetlen harmóniára jutni – de hiába van pénze, mégis leesik az orra, ha túl hevesen táncoltatja azt a drága kielégíthetetlen testét.

Akinek csak teste van: versenyző. Legalábbis eztán, az újonnan alakított testi viszonyok alapján, azt is megversenyeztetik, aki eddig még nézni sem szerette mások versengését. Ezt a versenyzősdit azért ötlötték ki – kicsodák? Hát a világtervezők! –, hogy őrajtuk, a versenyszabályoknak fölötte állókon kívül előbb-utóbb mindenki lúzernak érezze magát végül is.

Jómagam, alapjáraton költő, a szavak embere, alapvetően másként tekintek a testre, mint a reménytelen győzelemre rágörcsölt versenyzők, ki magamévá tenni kényszerültem a madáchi végkövetkeztetést: „… küzdj…” A testben lakó léleknek gnosztikus utakon megismerhető különböző vetületeit itt és most ne részletezzük, legyen elég annyi, hogy a test a lélek lakhelye, a lélek pedig nem más, mint: isteni szikra. A test tehát Isten temploma, amennyiben meghívjuk őt magunkba, s lehetővé tesszük számára, hogy meglátogasson minket.

A test eszerint szent és egylényegű a lélek minden vetületével. A testtel való visszaélés: Istenkáromlás.

Miután az új világterv szerinti testversenyeztetési viszonyok költői természetem ellenére küzdelemre kényszeríttettek, eszményeim szellemében művelem a testemet.

A test kultúráját csakis a lélek eszményeinek megvalósítási útjaiban és nem önmagában, nem egy tükörképben látom. Először is lelkem tükre előtt kell megtisztítanom, s tisztán tartanom a testemet, hogy meghívhassam magamba Istent.

Ebben a tevékenységemben a világtervezők persze erősen és körmönfont módokon hátráltatnak. Nem maradt más számomra, mint fegyverzetté edzenem a testemet, mégpedig szellememmel egységes fegyverzetté, hogy senki az életteremben más rovására ne versenyezgethessen.

A test: fegyver. Ez így túl kemény? Az embernek, még ha mindenkinek van is miért vezekelnie, természete szerint élveznie kell az életet. Ezért alakítom a testemet egyben művészi eszközzé egy küzdelmes, de bizakodással teli út során. Miként egy táncosnak művészi eszköze a teste, egy harcművésznek is az.

Az előttem álló út ígérete: olyan minőségben fogok küzdeni, amilyen szellemben írok. S hogy az írást is hatékony küzdelmi módozatommá tehetem. Könnyedén küzdeni, ahogy írok, könnyedén írni, ahogy küzdök. Ezt tanulom, test és szellem szerint, egységben.