Görög Mása: Hogy bánjunk el a csicsergőkkel

Manapság mindenfelé kalapácsos emberek rohangálnak az utcán. Az egyiknek szögletes fejű kalapácsa van, a másiknak bumszli végű, a harmadiknak buzogányszerű, de a lényeg, hogy csapni lehessen vele. A kalapács, a bumszli, a buzogány, ami nélkül nem mennek bele semmilyen társalgásba, kommunikációba, emberi interakcióba, mert kalapács nélkül nem lehet megmondani a tutit. Mert a tutit tudja mind. 

A buzogányos a legjobban, de a szögletes, bumszlis kalapácsos is nagyon, meg nagyon-nagyon. És azt is tudják, hogy az élet harc. De még hogy milyen harc! Ajj-jajjj! Hát végtelen egy harc, ha nem tudnád. Amit folyamatosan vívni kell, és rohangálni közben a kalapáccsal, amivel jól bele lehet verni a betonba azt, aki mást gondol. És hogy mást gondol, azt azonnal látod már a kalapácsa milyenségéből, vagy a bumszlija színéből, s már azt is tudod, hogy mit gondol, mert azt kell gondolnia, különben nem lehetne olyan a kalapácsa vagy bumszlija. Ha pedig olyan, és mégis mást gondol, mint amit a szabályok szerint neki gondolnia kéne a csapatszellem nevében, akkor aztán a saját csapattársai verik bele abba a betonba, amíg rá nem jön, hogy ő valójában mit gondol. Szóval tényleg nagyon komoly, nehéz és bonyolult az egész, mint az élet, mármint az ő életük mind. Ha te ezt nem tudod, akkor bajban vagy.

Mert például fogod magad, és fülig ér szád, meg vidámkodsz, meg csicseregsz, mint egy boldog kis madár. Ám akkor, hopp, jön a kalapácsos, és megkérdi, hogy

- Hát Te meg mit csicseregsz itt, te csicsergő?

Én meg, hogy
- hááááááááááát, csak úgy csicseregek, mert ez nekem jobban tetszik, mint kalapáccsal rohangálni, meg közben gondolok is ezt az, például olyat is, hogy jajjjjjjjjj, de szép az élet, és süt a nap, de ha meg nem, hát az sem olyan baj. Meg ahogy ott röpködök, meg szálldosom, hát jönnek nekem az én gondolataim, a jól megérdemeltek és sajátok, amiket egyetlen dobozba sem tudok bedobozolni, meg nem is akarok, és akkor azokat is szépen elcsicseregem.

- De hogy az nem úgy van, Te, ugrabugra csicseregő! – pörgeti a kalapácsát mérgesen. – Nézd meg, mit műveltél! Mi itt szorgalmasan verjük bele egymást a mindenféle kalapácsunkkal a betonba, betartjuk a szabályokat, te meg itt a csicseregéseddel kizökkentesz minket. Az is ott, látod, már ki is ejtette a kezéből a kalapácsot, és menne csicseregni. Te itt a mi közös játékunkat ne rombold, amikor itt mi éppen kalapácsolunk!

De hát én meg csak tovább csicseregnék, épp örülnék, meg inkább fújkálnám a pitypangot, és főképp hinnék a Macskafogóban…, sokkal inkább, mint a kalapácsban. Mondják persze, hogy ez a csicseregés hűűű, de veszélyes, mert ennek saját, bármikor alakítható játékszabályai vannak, és az persze maga a rettenet, mert akkor még ki tudja, milyen gondolatok jutnak az ember eszébe. Még tán az is, hogy le kéne már tenni azt a kalapácsot, meg abba lehetne hagyni ezt a buzogányforgatást, és álljunk jól szóba egymással.

Így aztán a csicseregőkről mindig kiderül, hogy veszélyesek az egész játékra, ezért jaaaaaajjjjjjj nekik, ha meghallják őket a kalapácsosok, meglátják a buzogányosok, mert akkor tuti biztos, hogy előbb-utóbb valamelyik majd jól beleveri a betonba, hogy végre megtudja, milyen is valójában az élet. Bele bizony. Őt, őőőőőőt, akinek nincs a birtokában a tuti, mert lételeme az állandó és folyamatos kételkedés, és örül minden új gondolatnak, amit jól megcsócsálhat, ízlelgethet és formálgathat, és szerves tartozéka a hite a csicseregésben, már amíg hangja is van hozzá. Meg azután is.