Görög Mása: Szép vagy, szép vagy, szép Királyné, de…

Ép testben ép lélek – puffog megállíthatatlanul mozgássérült barátom, mikor a test és lélek egységéről, összefonódásáról beszélgetünk. - Hány ember él megnyomorított lélekkel a kigyúrt, kisportolt fizikum álcája alatt?

- Csitt, na csitt! Most kompenzálsz, vagy beszélgetni akarsz? – zárom le a meddőnek tűnő vitát, melyben a magvas gondolatok helyét elfoglalja a nagy, löttyös, megbántott indulat.

Van egy remek orosz közmondás – jobb gazdagnak és egészségesnek lenni, mint betegnek és szegénynek. Hát ez legalább őszinte és vitathatatlan! Hogy nem valami magasröptű, hogy nem gondolkodtat el? Dehogynem! Hányan élik életüket önmagyarázkodások, önbecsapások nyúlós maszlagába ragadva, csak azért, mert a valamit valamiért, a semmi nem tökéletes balga, ám annál manipulatívabb polszlogenek zsugorfóliájába csomagolták még idejekorán agyukat – egyetlen gondolkodásra szánt szervüket?

Ám ha semmi nem tökéletes, akkor mire a nagy törekvés, mire a sok buzgóság? Hogy ne jussunk sehova? Vagy elindulok egy úton, melynek tudom, soha nem érek a végére? Hát ez remek! Valóban vonzó egy cél! Mert nézzük csak, mi is a tökéletes? Mi az, ami felé törekednünk illik? Az ideálkép, mely a valóság isteni mása, melynek fizikai létbe ültetett szellemi teremtményei vagyunk? Vagy ennek a fizikai és szellemi létnek a jelenvalóban megteremtett lehetséges legnagyobb összhangja a tökéletesség maga? Én ebben hiszek.

Mert itt és most hiába diskurálunk nagy okosan, a bölcsek mindentudásával a fizikai léten túli ideákról, ha tapasztalatunk csak a barlang falára kivetített képekről van. Nem a hit, nem a szellemi és lelki tökéletességre való törekvés ellen szólok, hanem e kettő elválasztását fizikai létünk megnyilvánulásaitól tartom életidegen felfogásnak.

Mert hova is vezet test és lélek mesterséges szétválasztása, az egyik vagy másik lebecsülése, a szellem önértékének fizikai megnyilvánulásától való elkülönítése? Ma, mikor az új-hitbuzgók torkunkon akarják lenyomni a megváltást, mikor dezodor-akadémiák mondják meg nekünk az életmód tutit, egyre nehezebb megtalálni azt a harmóniát, azt az egyensúlyt, amit e létező világok legjobbika akár nyújthat is számunkra, ha hajlandóak vagyunk saját egyéni összhangunkat megteremteni.

Minden ember egyedülálló és megismételhetetlen teremtménye a jó Istennek. Hiszen annyi alkotórészből kell egyetlen egyedet összegyúrni, hogy a végetlen számú alkotórészek faktoriálisa végtelen számú egyedi konfigurációt eredményez. Ha pedig mindannyian mások vagyunk – más testi – lelki – szellemi atomokból méltóztatunk összepasszintva lenni, hát akkor miért is kéne nekünk egyformán gondolkodnunk ugyanarról a dologról, egyformán éreznünk ugyanazzal az esettel kapcsolatban, s egyforma derék vagy éppen bi- és tricepsz méretekre törekednünk?

A test – lélek – szellem egysége és harmóniája feltételezi, hogy egyaránt foglalkoznunk kell mindhárommal, fejlesztenünk kell őket, vagyis gyúrhatunk mindre, hogy jól érezzék magukat, magunkat együtt. 

Mindannyian felelősek vagyunk azért, ahogy kinézünk, ahogy gondolkodunk, és ahogy érzünk. Felelősek saját magunk előtt, hogy a hozott-kapott anyagból hogyan gazdálkodunk, hogy kiaknázzuk-e megfelelően adottságainkat és képességeinket, hogy képesek vagyunk-e a saját rendszerünk felállítására, s fejlesztésére.

Milyen a szép test? Melyben a lélek jól érzi magát, mert megtalálta önön békéjét az önmaga által választott úton. Útitársak talán itt kevesebben akadnak, mint a virtuális életet kínáló készen kapott tucat-sztrádákon, de legalább tudjuk, hova vezet, hisz mi határoztuk meg a célt.

A test a lélek temploma? Igen. Szép és egészséges lakhelyet szeretnénk mindannyian lelkünknek és szellemünknek. Ám a szépség nem a kilókban és centikben rejlik, hanem a lelkünk tisztaságát tükröző belső kisugárzásban, ami ott van minden szemvillanásban, minden mosolyban és simogatásban, minden szeretettől vezérelt gondolatban. Testünk edzése – szellemünk pihenésének egy útja. Testünk edzése, aminek első lépése egy elhatározás, ami a szellemből indul ki, lelhetővé teszi az elme elcsöndesedését, megpihenését, hogy a folyamatos fülsüketítő álgondolat-folyam zaja fejünkben elüljön, s meghallhassuk lelkünk valódi üzenetét, hogy megragadva a jelen pillanat állandó egyszeriségét átérezhessük önmagunkban az összhangot, önön emberi mivoltunk tökéletességét.

Krausz Tivadar: A test

A testtel csak a gond van. Etetni kell. Fáj és beteg. Festeni kell a haját. Le kell szívatni a zsírját. Szilikonnal kell kitömni az ajkait. Lézerrel kell eltüntetni a ráncait. Abortuszra kell vinni. Hormon készítménnyel kell fölgyúrni az izomzatát. Kokainnal kell leszálkásítani. Időnként venni kell neki egy ellenkező avagy azonos nemű, netán hímnős testet szexuális kéjelgés céljára. S ez mind-mind pénz és pénz! Hogy e szüntelenül fokozódó nyomást kibírja, időnként jól be kell rúgatni az öntudatlanságig. Mese nincs, a testet mindenképpen el kell adni rabszolgának. Keressen pénzt, ha falni akar! Mert ugye test dolgában még az is teret ad az anyagelvűségnek, aki azt vallja, hogy idealista. Itt van ez a Jacko gyerek, ennek aztán van pénze a testére – az ő esete is mutatja: a testtel lehetetlen harmóniára jutni – de hiába van pénze, mégis leesik az orra, ha túl hevesen táncoltatja azt a drága kielégíthetetlen testét.

Akinek csak teste van: versenyző. Legalábbis eztán, az újonnan alakított testi viszonyok alapján, azt is megversenyeztetik, aki eddig még nézni sem szerette mások versengését. Ezt a versenyzősdit azért ötlötték ki – kicsodák? Hát a világtervezők! –, hogy őrajtuk, a versenyszabályoknak fölötte állókon kívül előbb-utóbb mindenki lúzernak érezze magát végül is.

Jómagam, alapjáraton költő, a szavak embere, alapvetően másként tekintek a testre, mint a reménytelen győzelemre rágörcsölt versenyzők, ki magamévá tenni kényszerültem a madáchi végkövetkeztetést: „… küzdj…” A testben lakó léleknek gnosztikus utakon megismerhető különböző vetületeit itt és most ne részletezzük, legyen elég annyi, hogy a test a lélek lakhelye, a lélek pedig nem más, mint: isteni szikra. A test tehát Isten temploma, amennyiben meghívjuk őt magunkba, s lehetővé tesszük számára, hogy meglátogasson minket.

A test eszerint szent és egylényegű a lélek minden vetületével. A testtel való visszaélés: Istenkáromlás.

Miután az új világterv szerinti testversenyeztetési viszonyok költői természetem ellenére küzdelemre kényszeríttettek, eszményeim szellemében művelem a testemet.

A test kultúráját csakis a lélek eszményeinek megvalósítási útjaiban és nem önmagában, nem egy tükörképben látom. Először is lelkem tükre előtt kell megtisztítanom, s tisztán tartanom a testemet, hogy meghívhassam magamba Istent.

Ebben a tevékenységemben a világtervezők persze erősen és körmönfont módokon hátráltatnak. Nem maradt más számomra, mint fegyverzetté edzenem a testemet, mégpedig szellememmel egységes fegyverzetté, hogy senki az életteremben más rovására ne versenyezgethessen.

A test: fegyver. Ez így túl kemény? Az embernek, még ha mindenkinek van is miért vezekelnie, természete szerint élveznie kell az életet. Ezért alakítom a testemet egyben művészi eszközzé egy küzdelmes, de bizakodással teli út során. Miként egy táncosnak művészi eszköze a teste, egy harcművésznek is az.

Az előttem álló út ígérete: olyan minőségben fogok küzdeni, amilyen szellemben írok. S hogy az írást is hatékony küzdelmi módozatommá tehetem. Könnyedén küzdeni, ahogy írok, könnyedén írni, ahogy küzdök. Ezt tanulom, test és szellem szerint, egységben.

Görög Mása: Hogy bánjunk el a csicsergőkkel

Manapság mindenfelé kalapácsos emberek rohangálnak az utcán. Az egyiknek szögletes fejű kalapácsa van, a másiknak bumszli végű, a harmadiknak buzogányszerű, de a lényeg, hogy csapni lehessen vele. A kalapács, a bumszli, a buzogány, ami nélkül nem mennek bele semmilyen társalgásba, kommunikációba, emberi interakcióba, mert kalapács nélkül nem lehet megmondani a tutit. Mert a tutit tudja mind. 

A buzogányos a legjobban, de a szögletes, bumszlis kalapácsos is nagyon, meg nagyon-nagyon. És azt is tudják, hogy az élet harc. De még hogy milyen harc! Ajj-jajjj! Hát végtelen egy harc, ha nem tudnád. Amit folyamatosan vívni kell, és rohangálni közben a kalapáccsal, amivel jól bele lehet verni a betonba azt, aki mást gondol. És hogy mást gondol, azt azonnal látod már a kalapácsa milyenségéből, vagy a bumszlija színéből, s már azt is tudod, hogy mit gondol, mert azt kell gondolnia, különben nem lehetne olyan a kalapácsa vagy bumszlija. Ha pedig olyan, és mégis mást gondol, mint amit a szabályok szerint neki gondolnia kéne a csapatszellem nevében, akkor aztán a saját csapattársai verik bele abba a betonba, amíg rá nem jön, hogy ő valójában mit gondol. Szóval tényleg nagyon komoly, nehéz és bonyolult az egész, mint az élet, mármint az ő életük mind. Ha te ezt nem tudod, akkor bajban vagy.

Mert például fogod magad, és fülig ér szád, meg vidámkodsz, meg csicseregsz, mint egy boldog kis madár. Ám akkor, hopp, jön a kalapácsos, és megkérdi, hogy

- Hát Te meg mit csicseregsz itt, te csicsergő?

Én meg, hogy
- hááááááááááát, csak úgy csicseregek, mert ez nekem jobban tetszik, mint kalapáccsal rohangálni, meg közben gondolok is ezt az, például olyat is, hogy jajjjjjjjjj, de szép az élet, és süt a nap, de ha meg nem, hát az sem olyan baj. Meg ahogy ott röpködök, meg szálldosom, hát jönnek nekem az én gondolataim, a jól megérdemeltek és sajátok, amiket egyetlen dobozba sem tudok bedobozolni, meg nem is akarok, és akkor azokat is szépen elcsicseregem.

- De hogy az nem úgy van, Te, ugrabugra csicseregő! – pörgeti a kalapácsát mérgesen. – Nézd meg, mit műveltél! Mi itt szorgalmasan verjük bele egymást a mindenféle kalapácsunkkal a betonba, betartjuk a szabályokat, te meg itt a csicseregéseddel kizökkentesz minket. Az is ott, látod, már ki is ejtette a kezéből a kalapácsot, és menne csicseregni. Te itt a mi közös játékunkat ne rombold, amikor itt mi éppen kalapácsolunk!

De hát én meg csak tovább csicseregnék, épp örülnék, meg inkább fújkálnám a pitypangot, és főképp hinnék a Macskafogóban…, sokkal inkább, mint a kalapácsban. Mondják persze, hogy ez a csicseregés hűűű, de veszélyes, mert ennek saját, bármikor alakítható játékszabályai vannak, és az persze maga a rettenet, mert akkor még ki tudja, milyen gondolatok jutnak az ember eszébe. Még tán az is, hogy le kéne már tenni azt a kalapácsot, meg abba lehetne hagyni ezt a buzogányforgatást, és álljunk jól szóba egymással.

Így aztán a csicseregőkről mindig kiderül, hogy veszélyesek az egész játékra, ezért jaaaaaajjjjjjj nekik, ha meghallják őket a kalapácsosok, meglátják a buzogányosok, mert akkor tuti biztos, hogy előbb-utóbb valamelyik majd jól beleveri a betonba, hogy végre megtudja, milyen is valójában az élet. Bele bizony. Őt, őőőőőőt, akinek nincs a birtokában a tuti, mert lételeme az állandó és folyamatos kételkedés, és örül minden új gondolatnak, amit jól megcsócsálhat, ízlelgethet és formálgathat, és szerves tartozéka a hite a csicseregésben, már amíg hangja is van hozzá. Meg azután is.

Krausz Tivadar: A társadalmi szolidaritás hiánya

Lehet, hogy egy vizeletszagú hajléktalanban nehéz földezni az emberi méltóságot, de az emberi méltóság nem egy emberjogi absztrakció, hanem gyakorlati együttérzés, emberség kérdése.

A TV2 híradósának, Marsi Anikónak az emberi méltóságát, mondjuk november hetedikén reggel nyolc után, amikor éppen a „Bűz és mocsok az aluljáróban” című hírt vezeti föl embertelen szavak kíséretében, sehol nem találom, mert nem látom benne az együttérző embert.

Ebben a kritizált híradós hozzáállásban, nem csak az a baj, hogy konkrétan sértő a képernyőn mutogatott szerencsétlen sorsú emberekre nézve, hanem hogy a társadalom polgáribb feléből öli kifelé a társadalmi szolidaritást. Ugye mennyivel jobb, egyszerűbb undorodni, megvetni, lenézni, kikerülni, mint együttérezni, és emberségesen viszonyulni?

A TV 2 tendenciózus híradója szerint a hajléktalanok már kívül esnek a társadalmi szolidaritás védvonalán. a hajléktalan azon kívül, hogy minden esetben saját hibájából hajléktalan, még azt a bűnt is elkövet, hogy nem bízik a túlságosan lyukacsos szociális hálóban, és nem bújik el a hajléktalan szállón vagy melegedőben szégyenkezve.

De mi van akkor, ha ezt a védvonalat kicsivel odébb tesszük.  Akkor rövidesen a kisnyugdíjasokat is azzal hibáztathatjuk, hogy önhibájukból kisnyugdíjasok, megérdemlik a szegény sorsot. Biztosan végig lustálkodták az egész életüket, hogy nem voltak képesek magasabb nyugdíjat biztosító munkahelyen dolgozni.

De hibáztathatjuk az éhezőket is, hogy miért nem tanulták még meg a fényevést.

Ebből a logikából az következik, a tehetős ember erkölcsös, a szegény ember pedig megvetendő, ráadásul rontja a városképet.

Elfogadom, szegény ország vagyunk. (Bár szerintem van itt elég pénz mindenre, csak elsíbolják!) Azt is elfogadom, hogy a szociális hálónkat szegény ország lévén nem tudjuk elég sűrűre szőni. De nem vagyok hajlandó elfogadni a társadalmi szolidaritás médián keresztüli tudatos rombolását. Mert, ha a polgárokból kiveszejtjük az együttérzés maradékát is, a végén még megfelelően működő, polgáraink által önkéntesen támogatott civil szervezeteink sem lesznek, amelyek a teljes ellátásra képtelen állam helyett elláthatnák a hajléktalanokat és más nyomorgó rászorulókat. Az embertelenséggel leoltott fiataljaink pedig szombat esti buli címén, utcán alvó hajléktalanokat fognak bántalmazni, felgyújtani, amire sajnos volt már több példa is. Nem beszélve arról, hogy karókon sokat látott 150 éves varjúk ücsörögnek, akik mind jókat ettek a XX. század világháborúi során a halottainkból. Manapság egyetlen polgár sem érezheti magát teljes biztonságban. Több menőző vállalkozó is lecsövesedett már a szemem láttára. Soha senki nem tudhatja, mit hoz a jövője! Vigyázkolódjon mindenki, akiknek facsarja az orrát a hajléktalanság bűze! És fogja föl, valamennyien EMBERBŐL vagyunk, éspedig ugyanabból az EMBERBŐL. Aki hajléktalant látva első reflexből undorodik, lehet, hogy a saját jövőbeli bűzétől undorodik!  

Az írásaimat ismerők tudhatják, hogy nálam fundamentum a keresztyén humanizmus, de az emberjogiskodás távol áll tőlem. Most tehát, hogy leírtam a fenti gondolataimat, az olvasó ne arra gondoljon, hogy marxista világforradalmárrá vedlettem át, hanem erre: Az jár a fejemben, hogy Magyarországnak sürgősen szüksége volna egy keresztény-szociális vagy keresztényszocialista mozgalomra vagy pártra, mert az, amit Magyarországon polgári kereszténydemokráciának csúfolnak, az mindössze kompromittálja a keresztyén hitvallásomat.